Régen nem írtam. Pedig a negyvenet is betöltöttem közben. Nem volt bulim, szomorú események történtek, amikor a szülinapom volt, nem volt hangulatom ünnepelni. Azóta csak telnek múlnak a napok, hetek, hónapok. De nem tudom megszokni. Pedig már a 41.- ben vagyok. Brrr. Nem tudom kimondani, nem tudok azonosulni vele, ami azért elég aggasztó, lévén ez egy tény, amin változtatni nem lehet. Egy tény, ami egyébként egyre kényelmetlenebb lesz, ahogy jön a 41, 42..Miközben minden nap boldogsággal tölt el, hogy élek, jól vagyok, egészséges, helyes gyerekeim vannak, és milyen jó lesz majd öregecskedő anyukaként látni, ahogy felnőnek.

De visszakanyarodom a blogom tárgyához, ami végül is mégis csak a nyafogásról és a frusztráció ventillálásáról szól. 

"Negyven fölött már szaga van a nőknek" - mondja a Félvilág című filmben Max Schmidt bécsi bútorgyáros (Kulka János), amikor a  történet szerint rástartol szeretőjének negyvenes komornája. Hát így állunk. 

Most mindenesetre dacolva az idővel meg magammal, félmaratonra készülők. Az őszi sérülésemen szerencsére úgy tűnik (koppkopp) túl vagyok. Jó sok pénzbe került, de a kalapácsos ember meggyógyított. (A sérülésben az volt a jó, hogy járhattam a kalapácsos emberhez, aki amúgy egy elképesztően jóképű sportorvos. A lökéshullám-terápiához használt eszközét nevezem kalapácsnak.) A heti többszöri futás átformálta a testemet és ez jó érzés. Belenézek a tükörbe és még olyan is van, hogy tetszik a látvány. A futásnak köszönhetően szebb a bőröm, és látványra határozottan fiatalodtam. Nincs kétgyerekes anyasági puhaság rajtam, ami jó érzés. Volt ilyen időszakom is, de nem hiányzik. Van még mit erősíteni, feszesíteni, de van eredménye a befektetett munkának és ez inspirál. Csakhogy, a dolognak van egy másik aspektusa is. Azáltal, hogy jóval fiatalabbnak nézek ki, állandóan beleütközöm a koromba. Rengetegszer kerülök olyan szituba, hogy fel kell fedjem a valóságot, igen, elmúltam negyven. Ezek általában akkor vannak, amikor kiderül, hogy egy ösztöndíjból kiöregedtem, agy munkára túl idős vagyok, pedig azt hitték rólam, hogy még csak a húszas éveimben járok. Ez rendkívül kellemetlen. Egy másik cinkes szitu, amikor kiderül, hogy két gyerekem van, és a legidősebb már 12 éves. Na ez az info földhöz vágja az arcokat. "És mégis mikor szülted az elsőt, amikor gyerek voltál?" - kérdezik. Ez jó, mert büszkén feszítek, hogy mennyire bomba formában vagyok. Viszont frusztráló, hogy a jó kinézet mögött mégis csak egy negyvenes nő van, aki már nem lesz soha többet húszas, már valszeg nem szülhet, nem kezdheti újra, már plasztikai sebész kell neki, botox meg hyaluron, és mint megtudtuk, már szaga is van.

Vége a nyárnak. Szomorú vagyok emiatt. Sokan panaszkodnak a melegre, nem bírják a kánikulát, nekem viszont még a közel negyven fok sem elviselhetetlen. Szeretem a nyarat a hosszú nappalokkal, a simogató, esti szellőkkel, a kabócák zenéjével. Szeretem a balatoni fák illatát, a hűs rozé fröccsöt a parton, az alkonyat színeit. A nyár majdnem tökéletes. De csak majdnem. Ez az időszak ugyanis a legnagyobb mumusaim egyike, úgy hívják: bikiniszezon.

Kevés olyan hely van, amit annyira utálok, mint a strandot. De. Mégis, van egy másik hely is, az uszoda. A kettőben az a közös, hogy emberek lengén öltözve látogatják. Míg azonban az uszoda könnyen kikerülhető eleme a városnak, addig - főleg két kicsi gyerekkel - a strand elkerülhetetlen helyszín, amit ráadásul elég gyakran látogat az ember ebben az időszakban. A strand egyszerre jelenti a saját fürdőruhás állapotunkat és másokét. A saját testünk így viszonylagossá válik: vizslathatjuk, hogy másokéhoz képest milyen. Az emberek skubizzák, kukkolják egymást. Erről ugyan nem szívesen beszélnek, mert sokan cikinek tartják, hogy mustrálnak másokat, de ez a jelenség ettől még létezik. 

Negyven évesen a középmezőnyben vagyok a strandon az ifjak és az idősek között. Látom a biológiai folyamatot: honnan hová tartok. Elég lehangoló folyamatábra készíthető a test öregedéséről különböző korú fürdőruhás emberek látványa alapján. A női test ebből a szempontból még sokkolóbb változásokon megy keresztül, mint a férfi. A szülések nem múlnak el nyomtalanul, meg aztán a nők kötőszövetei lazábbak, bőrük vékonyabb. 

Gyerekkoromban időnként hallottam azt a kifejezést: kifosztott pipazacskó. Ezzel a hasonlattal illette apám az idősödő nők mellének látványát. Amúgy fogalmam sincs, hogy került ez a téma szóba, talán olyan nőket kritizált így, akik tinédzserként öltözködtek, bár már túl voltak az ötvenedik szülinapjukon. 

Ugyan fürdőruha alá rejtve, de jó sok kifosztott pipazacskót lehet látni a strandon. Elkeserítő, hogy ez vár az emberre. A női test az öregedést jobban megsínyli. Deformált testrészek, ráncok mindenütt, és kinyúlt bőrlebernyegek. A felkarban már nincs izom, nincs ami tartást adjon a bőr alatt lévő zsírnak, ami így minden mozdulatnál himbálózik. A has, mint egy keltészta reng minden lépésnél, ahogy a combok is. A fenék tája göbökkel, egyenetlenül felrakódott zsírpárnákkal van tele. És a visszerek! Azok szinte önálló életet élnek: kitüremkednek, sötét színeikkel hivalkodnak a lábakon. A testet takaró bőrön májfoltok, szeplők, ismeretlen eredetű piros pöttyök, szőrszálak. Ijesztő, hogy ilyenné alakulunk.

Közben persze megannyi öröm forrása is ez a kor, amelyben kiteljesedik egy karrier, megszületnek az unokák. Kár lenne kihagyni. 

Találtam egy verset, ami tökéletesen kifejezi, mit is érzek a testemmel és a múló idővel kapcsolatban. Lehet, hogy be is kéne fejezni a blogolást, ennél többet úgysem tudok ehhez a témához hozzátenni. 

Parancs János

Negyven felé

már csikorognak a csontok,
meglazulnak az izmok,
egyre hallhatóbb
a dörömbölés odabentről

Mint puha agyagot,
energikus szobrászként
átformázza az arcot,
a vonásokat átgyúrja
az árnyéknál hívebb kísérő,
a barbár idő

Közönséges, apró gödrök,
szögletek, horpadások,
említésre sem méltó
kicsi ráncok,
áramütések,
figyelmeztető semmiségek

Ahogyan lassan elszakadoznak
a szálak és a gyökerek,
a megmaradó kettő-három
annál erősebb, ijesztőbb,
és egyre fölöslegesebb

(Kép: szimpatika.hu)

Aki menő az fut. Az öregecskedő ismerőseim mind futnak. És zömmel mindannyian az utóbbi egy-két évben kezdték. Én ezt a jelenséget a kapuzárási pánik egyik jeleként (is) értelmezem. Futnak a családapák, családanyák. Futnak és válnak. Emberfeletti teljesítményekkel és hétköznapi kocogásról készült selfiekkel van tele a Facebookom. Az ismerőseim megállás nélkül posztolnak: ULTRABALATON, ultramaraton, sima maraton, félmaraton, éjszakai futás, nappali futás, jótékonysági futás. Mint Gombóc Artúrnál a csokiválaszték. A futás "életérzés". "Flow." "Felemelő." "Teljes feloldódás."Annyi giccses szar posztot, mint amennyit futással kapcsolatban lehet olvasni, semelyik más téma nem produkál. Világos volt, hogy elkezdem én is. (Mármint a futást. Posztolni soha nem fogok róla a közösségi oldalaimon.) 

Gyerekkoromban rengeteget sportoltam. Például futottam is, azt hiszem egyedüliként az általános iskolám felső tagozatosai közül. A gimiben is futottam, akkor sem volt még divat, és simán bírtam a hegyi terepet és a tíz kilométeres távokat. Az egyetemen aztán inkább a súlyzós edzéseket kedveltem, a futást hanyagoltam. Az első terhességem idején a hetedik hónapig nyomtam a spinninget és az erősítést, a kismama torna csak mindezek után jöhetett. Kisfiam születése után pár héttel pedig szépen lassan visszaszivárogtam az edzőterembe is. Egészen szorgalmas voltam a második terhességemig. Ott, mint ha elvágták volna a lelkesedésemet. Sok volt a stressz a munkahelyemen, legalábbis ezzel magyaráztam utólag magamnak, miért nem kívántam a napi nyolc-tíz óra munka után terhesen az edzést. Húsz kilót szedtem fel a kilenc hónap alatt :) Viccesen néztem ki. Bálna állapot volt, de boldog, egyáltalán nem bántam. Szülés után viszont folytattam a sportmentes punnyadt életemet, egy porcikám sem kívánta az edzést. 

Szembesülés a változásokkal

Három évvel ezelőtt (37 évesen) aztán jött a hideg zuhany.Részt vettem egy nemzetközi konferencián. A konferencia résztvevői folyamatosan fotózkodtak  és megállás nélkül tolták fel a képeket a Face-ra. Így akaratlanul én is bekerültem, a "mobil uploads" albumokba, beteggelve persze. Így lettem figyelmes arra, hogy milyen vastag a karom és pufók az arcom. Valahogy a hétköznapok sodrásában nem vettem észre, hogy meghíztam. Pedig voltak intő jelek. Például, hogy nem fértem bele azokba a ruháimba, amelyeket az első terhességem után vidáman hordtam. A konferenciafotós képek sokkoltak: egy puha, alaktalan nő megvastagodott karokkal, úszógumival, hassal, tokával. A sport még ezen a ponton sem jutott eszembe. Helyette menő diétába fogtam. Fél évig nem ettem szénhidrátot. Óriási siker volt. Három hét alatt már a nagy része leolvadt a feleslegnek, és aztán egészen közel kerültem a 45 kilós alapsúlyomhoz. Itt leszögezném, hogy ez nem túlfogyás volt. 45-46 kiló az ideális súlyom, ehhez dizájnolták a csontrendszerem, ezt szoktam meg hosszú éveken keresztül. 15 éves koromtól 30 éves koromig kilengések nélkül éltem tök egészségesen ezzel a súllyal. (Erről majd egy későbbi posztban lesz szó.) Mivel a szénhidrát-diétával nem fogytam az ideális súlyom alá, nagyjából ki is békültem magammal. De aztán abbahagytam a diétát, mert fárasztó volt tartani, és már fegyelmem sem volt állandóan összeállítani a speciális étrendemet. Közben a munkahelyemen egyre mélyebb problémákkal kellett naponta szembenézni, úgyhogy újra hízásnak indultam.

Naná, futni fogok

Őszintén szólva, nem tudom, most hány kiló vagyok, azóta nem merek mérlegre állni. De úgy okoskodtam, hogy most nem egy megszervezhetetlen és drága diétába fogok újra bele, hanem elkezdek FUTNI. Mivel nem bíztam a saját kitartásomban, egyelőre egy ócska edzőcipőt vettem elő, amit ráadásul valakitől örököltem. - Minek kiadásokba vernem magam, ha kérészéletű lesz a futás projekt? - tettem fel a kérdést magamnak, nem mintha amúgy olyan nagyon fogni tudnám a pénzt. Az első próbálkozás egész jól ment, majdnem három kilométert futottam, mintha emlékeztek volna a lábaim a tinédzserkor edzésekre. Aztán lassacskán egyre hosszabb távokat teljesítettem. Majd jött a feketeleves. Nem tudom pontosan diagnosztizálni, de a fájdalom a térdem alatti lábszárcsont elülső részén szinte elviselhetetlen volt. Olyan érzés volt, mint ha a csonthártya begyulladt volna. Ha hozzáértem, az is nagyon fájdalmas volt. Kényszerpihenő következett. És mivel jött a tél, le is tettem a futócipőt. Az éppcsakhogy kontúrosabbá váló combjaim újra pihe-puha vánkossá alakultak vissza. Februárban aztán újrakezdtem, de a sérülés - és ezzel a fájdalom - a több hetes pihenő ellenére újra kiújult. Mindenki figyelmeztetett: muszáj jó futó cipőt vennem. Shopping-cicaként minden évben kihasználom a Glamour napok adta 20 százalékos kedvezményt. Idén tavasszal legalább valami értelmes dolgot vásároltam: beújítottam egy pár Asics futócipőt 32 ezerért. E helyütt azért szomorúan megjegyzem, hogy amikor tizenévesen szeltem a kilométereket és gond nélkül birkóztam a szintkülönbséggel, akkor egy szocialista cipőbolt kínálatából származó tök lapos talpú tornacipő volt a lábamon. Nem ám gélpárnázottság, meg becsapódás csillapítás.  És soha, de soha nem sérültem le.

A sérülés valószínűsége nő a korral. 

A drámairodalomban a szerző a prológusban mondja el a darab előzményeit, előrevetíti annak hangulatát. Úgyhogy akkor most én is ezt teszem: jó előre leszögezem, nem egy vidám blog lesz ez. Pár hét választ el a negyvenedik születésnapomtól, ami - bár Amerikában sokat hangoztatott szlogen, hogy a "negyven az új harminc" - engem nagyon megvisel. Ez az én drámám. A blogban elengedem magam, nem titkolom, terápiás célból is. Kontroll nélkül utat engedhetek a hisztinek, nyafogásnak, olykor kétségbeesésnek. Kipanaszkodom magam. De benne lesz a szomorúságom, és igen, benne lesznek a félelmem is.

Esterházy Péter 65. születésnapja kapcsán egy Friderikusznak adott interjúban számomra nagyon világosan kifejezte, mi is történik ilyenkor, negyven körül az emberben.

(Nem kedvelem különösképpen Friderikuszt, egy pökhendi pöcs, ráadásul szentül meg vagyok győződve róla, hogy lenézi a nőket, elég csak rápillantani a műsorára, elvétve hív csak nőket. Munkaügyeimből kifolyólag voltak vele minimális interakcióim, azokból is azt szűrtem le, hogy kellemetlen ember. De az idézendő interjút ő készítette, és bizony, az egy felemelő beszélgetés volt.)

 - Mikor érezte leginkább, hogy rohan az idő? - tette fel a kérdést Friderikusz az írónak. - Nem nagyon, tehát a kelleténél kevésbé foglalkoztat ez engem. Komoly ember ilyenkor már azt hiszem foglalkozik az elmúlással Valamikor, amikor negyven éves voltam, akkor, akkor eszembe jutott, hát hogy úgy mondjam, ez egy véges projekt. De nagyon nem ijedtem meg ettől sem. Hanem attól kezdve látom, hogy nem elölről nézem az éveket, hanem a visszájáról, hogy mi van még. És ott pedig azon a nevetséges módon, hogy mennyi munkaidőm van még - fejtette ki Esterházy. 

Valami ilyesféle fordulat ez a negyvenedik születésnap az ember életében. 

(Kép: Washington Post , Dan Masa)