Régen nem írtam. Pedig a negyvenet is betöltöttem közben. Nem volt bulim, szomorú események történtek, amikor a szülinapom volt, nem volt hangulatom ünnepelni. Azóta csak telnek múlnak a napok, hetek, hónapok. De nem tudom megszokni. Pedig már a 41.- ben vagyok. Brrr. Nem tudom kimondani, nem tudok azonosulni vele, ami azért elég aggasztó, lévén ez egy tény, amin változtatni nem lehet. Egy tény, ami egyébként egyre kényelmetlenebb lesz, ahogy jön a 41, 42..Miközben minden nap boldogsággal tölt el, hogy élek, jól vagyok, egészséges, helyes gyerekeim vannak, és milyen jó lesz majd öregecskedő anyukaként látni, ahogy felnőnek.

De visszakanyarodom a blogom tárgyához, ami végül is mégis csak a nyafogásról és a frusztráció ventillálásáról szól. 

"Negyven fölött már szaga van a nőknek" - mondja a Félvilág című filmben Max Schmidt bécsi bútorgyáros (Kulka János), amikor a  történet szerint rástartol szeretőjének negyvenes komornája. Hát így állunk. 

Most mindenesetre dacolva az idővel meg magammal, félmaratonra készülők. Az őszi sérülésemen szerencsére úgy tűnik (koppkopp) túl vagyok. Jó sok pénzbe került, de a kalapácsos ember meggyógyított. (A sérülésben az volt a jó, hogy járhattam a kalapácsos emberhez, aki amúgy egy elképesztően jóképű sportorvos. A lökéshullám-terápiához használt eszközét nevezem kalapácsnak.) A heti többszöri futás átformálta a testemet és ez jó érzés. Belenézek a tükörbe és még olyan is van, hogy tetszik a látvány. A futásnak köszönhetően szebb a bőröm, és látványra határozottan fiatalodtam. Nincs kétgyerekes anyasági puhaság rajtam, ami jó érzés. Volt ilyen időszakom is, de nem hiányzik. Van még mit erősíteni, feszesíteni, de van eredménye a befektetett munkának és ez inspirál. Csakhogy, a dolognak van egy másik aspektusa is. Azáltal, hogy jóval fiatalabbnak nézek ki, állandóan beleütközöm a koromba. Rengetegszer kerülök olyan szituba, hogy fel kell fedjem a valóságot, igen, elmúltam negyven. Ezek általában akkor vannak, amikor kiderül, hogy egy ösztöndíjból kiöregedtem, agy munkára túl idős vagyok, pedig azt hitték rólam, hogy még csak a húszas éveimben járok. Ez rendkívül kellemetlen. Egy másik cinkes szitu, amikor kiderül, hogy két gyerekem van, és a legidősebb már 12 éves. Na ez az info földhöz vágja az arcokat. "És mégis mikor szülted az elsőt, amikor gyerek voltál?" - kérdezik. Ez jó, mert büszkén feszítek, hogy mennyire bomba formában vagyok. Viszont frusztráló, hogy a jó kinézet mögött mégis csak egy negyvenes nő van, aki már nem lesz soha többet húszas, már valszeg nem szülhet, nem kezdheti újra, már plasztikai sebész kell neki, botox meg hyaluron, és mint megtudtuk, már szaga is van.