Találtam egy verset, ami tökéletesen kifejezi, mit is érzek a testemmel és a múló idővel kapcsolatban. Lehet, hogy be is kéne fejezni a blogolást, ennél többet úgysem tudok ehhez a témához hozzátenni. 

Parancs János

Negyven felé

már csikorognak a csontok,
meglazulnak az izmok,
egyre hallhatóbb
a dörömbölés odabentről

Mint puha agyagot,
energikus szobrászként
átformázza az arcot,
a vonásokat átgyúrja
az árnyéknál hívebb kísérő,
a barbár idő

Közönséges, apró gödrök,
szögletek, horpadások,
említésre sem méltó
kicsi ráncok,
áramütések,
figyelmeztető semmiségek

Ahogyan lassan elszakadoznak
a szálak és a gyökerek,
a megmaradó kettő-három
annál erősebb, ijesztőbb,
és egyre fölöslegesebb

(Kép: szimpatika.hu)