A drámairodalomban a szerző a prológusban mondja el a darab előzményeit, előrevetíti annak hangulatát. Úgyhogy akkor most én is ezt teszem: jó előre leszögezem, nem egy vidám blog lesz ez. Pár hét választ el a negyvenedik születésnapomtól, ami - bár Amerikában sokat hangoztatott szlogen, hogy a "negyven az új harminc" - engem nagyon megvisel. Ez az én drámám. A blogban elengedem magam, nem titkolom, terápiás célból is. Kontroll nélkül utat engedhetek a hisztinek, nyafogásnak, olykor kétségbeesésnek. Kipanaszkodom magam. De benne lesz a szomorúságom, és igen, benne lesznek a félelmem is.

Esterházy Péter 65. születésnapja kapcsán egy Friderikusznak adott interjúban számomra nagyon világosan kifejezte, mi is történik ilyenkor, negyven körül az emberben.

(Nem kedvelem különösképpen Friderikuszt, egy pökhendi pöcs, ráadásul szentül meg vagyok győződve róla, hogy lenézi a nőket, elég csak rápillantani a műsorára, elvétve hív csak nőket. Munkaügyeimből kifolyólag voltak vele minimális interakcióim, azokból is azt szűrtem le, hogy kellemetlen ember. De az idézendő interjút ő készítette, és bizony, az egy felemelő beszélgetés volt.)

 - Mikor érezte leginkább, hogy rohan az idő? - tette fel a kérdést Friderikusz az írónak. - Nem nagyon, tehát a kelleténél kevésbé foglalkoztat ez engem. Komoly ember ilyenkor már azt hiszem foglalkozik az elmúlással Valamikor, amikor negyven éves voltam, akkor, akkor eszembe jutott, hát hogy úgy mondjam, ez egy véges projekt. De nagyon nem ijedtem meg ettől sem. Hanem attól kezdve látom, hogy nem elölről nézem az éveket, hanem a visszájáról, hogy mi van még. És ott pedig azon a nevetséges módon, hogy mennyi munkaidőm van még - fejtette ki Esterházy. 

Valami ilyesféle fordulat ez a negyvenedik születésnap az ember életében. 

(Kép: Washington Post , Dan Masa)