Aki menő az fut. Az öregecskedő ismerőseim mind futnak. És zömmel mindannyian az utóbbi egy-két évben kezdték. Én ezt a jelenséget a kapuzárási pánik egyik jeleként (is) értelmezem. Futnak a családapák, családanyák. Futnak és válnak. Emberfeletti teljesítményekkel és hétköznapi kocogásról készült selfiekkel van tele a Facebookom. Az ismerőseim megállás nélkül posztolnak: ULTRABALATON, ultramaraton, sima maraton, félmaraton, éjszakai futás, nappali futás, jótékonysági futás. Mint Gombóc Artúrnál a csokiválaszték. A futás "életérzés". "Flow." "Felemelő." "Teljes feloldódás."Annyi giccses szar posztot, mint amennyit futással kapcsolatban lehet olvasni, semelyik más téma nem produkál. Világos volt, hogy elkezdem én is. (Mármint a futást. Posztolni soha nem fogok róla a közösségi oldalaimon.) 

Gyerekkoromban rengeteget sportoltam. Például futottam is, azt hiszem egyedüliként az általános iskolám felső tagozatosai közül. A gimiben is futottam, akkor sem volt még divat, és simán bírtam a hegyi terepet és a tíz kilométeres távokat. Az egyetemen aztán inkább a súlyzós edzéseket kedveltem, a futást hanyagoltam. Az első terhességem idején a hetedik hónapig nyomtam a spinninget és az erősítést, a kismama torna csak mindezek után jöhetett. Kisfiam születése után pár héttel pedig szépen lassan visszaszivárogtam az edzőterembe is. Egészen szorgalmas voltam a második terhességemig. Ott, mint ha elvágták volna a lelkesedésemet. Sok volt a stressz a munkahelyemen, legalábbis ezzel magyaráztam utólag magamnak, miért nem kívántam a napi nyolc-tíz óra munka után terhesen az edzést. Húsz kilót szedtem fel a kilenc hónap alatt :) Viccesen néztem ki. Bálna állapot volt, de boldog, egyáltalán nem bántam. Szülés után viszont folytattam a sportmentes punnyadt életemet, egy porcikám sem kívánta az edzést. 

Szembesülés a változásokkal

Három évvel ezelőtt (37 évesen) aztán jött a hideg zuhany.Részt vettem egy nemzetközi konferencián. A konferencia résztvevői folyamatosan fotózkodtak  és megállás nélkül tolták fel a képeket a Face-ra. Így akaratlanul én is bekerültem, a "mobil uploads" albumokba, beteggelve persze. Így lettem figyelmes arra, hogy milyen vastag a karom és pufók az arcom. Valahogy a hétköznapok sodrásában nem vettem észre, hogy meghíztam. Pedig voltak intő jelek. Például, hogy nem fértem bele azokba a ruháimba, amelyeket az első terhességem után vidáman hordtam. A konferenciafotós képek sokkoltak: egy puha, alaktalan nő megvastagodott karokkal, úszógumival, hassal, tokával. A sport még ezen a ponton sem jutott eszembe. Helyette menő diétába fogtam. Fél évig nem ettem szénhidrátot. Óriási siker volt. Három hét alatt már a nagy része leolvadt a feleslegnek, és aztán egészen közel kerültem a 45 kilós alapsúlyomhoz. Itt leszögezném, hogy ez nem túlfogyás volt. 45-46 kiló az ideális súlyom, ehhez dizájnolták a csontrendszerem, ezt szoktam meg hosszú éveken keresztül. 15 éves koromtól 30 éves koromig kilengések nélkül éltem tök egészségesen ezzel a súllyal. (Erről majd egy későbbi posztban lesz szó.) Mivel a szénhidrát-diétával nem fogytam az ideális súlyom alá, nagyjából ki is békültem magammal. De aztán abbahagytam a diétát, mert fárasztó volt tartani, és már fegyelmem sem volt állandóan összeállítani a speciális étrendemet. Közben a munkahelyemen egyre mélyebb problémákkal kellett naponta szembenézni, úgyhogy újra hízásnak indultam.

Naná, futni fogok

Őszintén szólva, nem tudom, most hány kiló vagyok, azóta nem merek mérlegre állni. De úgy okoskodtam, hogy most nem egy megszervezhetetlen és drága diétába fogok újra bele, hanem elkezdek FUTNI. Mivel nem bíztam a saját kitartásomban, egyelőre egy ócska edzőcipőt vettem elő, amit ráadásul valakitől örököltem. - Minek kiadásokba vernem magam, ha kérészéletű lesz a futás projekt? - tettem fel a kérdést magamnak, nem mintha amúgy olyan nagyon fogni tudnám a pénzt. Az első próbálkozás egész jól ment, majdnem három kilométert futottam, mintha emlékeztek volna a lábaim a tinédzserkor edzésekre. Aztán lassacskán egyre hosszabb távokat teljesítettem. Majd jött a feketeleves. Nem tudom pontosan diagnosztizálni, de a fájdalom a térdem alatti lábszárcsont elülső részén szinte elviselhetetlen volt. Olyan érzés volt, mint ha a csonthártya begyulladt volna. Ha hozzáértem, az is nagyon fájdalmas volt. Kényszerpihenő következett. És mivel jött a tél, le is tettem a futócipőt. Az éppcsakhogy kontúrosabbá váló combjaim újra pihe-puha vánkossá alakultak vissza. Februárban aztán újrakezdtem, de a sérülés - és ezzel a fájdalom - a több hetes pihenő ellenére újra kiújult. Mindenki figyelmeztetett: muszáj jó futó cipőt vennem. Shopping-cicaként minden évben kihasználom a Glamour napok adta 20 százalékos kedvezményt. Idén tavasszal legalább valami értelmes dolgot vásároltam: beújítottam egy pár Asics futócipőt 32 ezerért. E helyütt azért szomorúan megjegyzem, hogy amikor tizenévesen szeltem a kilométereket és gond nélkül birkóztam a szintkülönbséggel, akkor egy szocialista cipőbolt kínálatából származó tök lapos talpú tornacipő volt a lábamon. Nem ám gélpárnázottság, meg becsapódás csillapítás.  És soha, de soha nem sérültem le.

A sérülés valószínűsége nő a korral.